I'm BLAH and I'm BLAH years old. I'm a BLAH. I love BLAH-ing.. etc., etc. So on and so on. Blah.. blah.. blah...
2012. december 2., vasárnap
Divat, szépség és a többi...: Nyereményjáték!: Megérett az idő egy újabb nyereményjátékra! :) Sok kis dolog miatt is eljött már az ideje (több mint fél éves a blog, olvasók száma, oldalm...
2011. július 13., szerda
Mikor a bemutató befejeződött mamámékhoz vettük az irányt. Szép lassan haladtunk, nem siettünk el semmit. Körbenéztem kik vannak a közelben, de egy ismerős arcot se láttam, pedig igen nagy tömeg voltegy kis faluhoz képest. Nagy volt a sürgés forgás, senki se állt szóba velünk, nem azért mert nem akartak hanem mert nem értek rá, sok volt a tennivaló. Hát jó, igazából nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, nincs mit tenni visszamegyünk. A tempót kicsit lassabbra vettem, mert féltem, hogy mitől még magam se tudom. Nem akartam látni még egyszer ezt a fiút, és nem akarok megint gáz helyzetbe kerülni előtte. Hát akármennyire nem akartam csak odaértünk, de nem láttam sehol. Felsóhajtottam, ekkora szerencsém ebbe az évbe még nem volt. Aztán elvakított valami és annyit hallottam, hogy katt. Hát persze, anya megörökítette a pillanatot. Hátam mögött röhögést hallottam, majd egy rekesz sört hallottam hogy megrezzen. Hátrakaptam a fejem, hát még is ott volt. Ránéztem Nikére, igazán meglepődtem, mélyen a szemébe nézett és tekintete megnyugtató volt, mintha szó nélkül is tudtak volna beszélni egymással.Aztán megtört a pillanat és a fiú rágyújtott egy cigire, elfordult.
- Fel kéne hívnom Lorit, nem gondolod? - szemében megbánás tükröződött.
- Miért? - értetlenkedtem. Lori a barátja akivel két egész éve együtt vannak.
- Mert hiányzik...
Kezébe kapta a telefonját és elballagott a főkapu felé, engem otthagyva. Erre egy sóhaj volt a válaszom, továbbálltam. Átbújtam egy vasrúd alatt, így a a büfé részhez érkeztem, amit apa vezetett. Úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom, ha ő sem foglalkozik velem. Talán így lesz a legjobb. De amikor oda akartam menni egyik ismerősömhöz lecövekelt a lábam, mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy elpirultam, elfordítottam a tekintetemet.
- Szia, te Anett vagy igaz? - továbbra se csináltam semmit, éreztem, hogy figyel.
- Igen...
Eközben mellém lépett unokatesóm, érdeklődően végigmért minket.
- Ismeritek egymást igaz?
- Láttam már. - válaszolta, hangja érdes volt - Joan lánya.
- Így van.. - mosolyodtam el.
A nap további része ugyanúgy telt, néztem ahogy beszélgetnek. Közben történt olyan, hogy elcsente a telefonját Niké és átküldött egy képet az enyémre, meg megmutatott trükköket rajta amiket még nem is tudtam. Többek közt számot cseréltek. Annyira egyedül éreztem magam. Mikor már jó sötét volt, olyan 10-11 óra tájt, leültünk egymással szemben szép csendesen szőke barátnőmmel és beszélgetünk.
- Annie, Annie! Látom van valami baj!
- Mindig ilyen vagyok...
- Dehogy vagy te ilyen! Hol az örömtől sugárzó Annie? Legyél önmagad! - szomorúan mosolygott.
- Tudod, csak valahogy nem vagyok társaságember, nem tudok hozzá szólni... Pedig érdekelne mit beszél, mert láttam, hogy elvagytok.
- Túl feszült vagy! Engedd el magad!
Valaki bal oldalról elkezdte Nikét dobálni. Odanézek, hát persze,hogy ő az, ki más is lehetne? Közben dolgozott, ide - oda szaladgált, közbe hozzánk sandított és dobott egy galacsint. Igazából nem foglalkoztunk vele, hallgattuk a koncertet, beszélgettünk, és Niké is elmondta mi bántja a szívét.
- Mit mondtál, hogy is hívják? - kérdeztem
- Mitchel. - bólintottam, majd bementem a a fiú mellé, barátnőm persze elképedve nézett.
P. A. 2010.07.23.
2011. március 9., szerda
Hosszú folyosón lépkedtünk és közben a felügyelőnk felkészített minket a soron következőkre. Nem figyeltem. Csak lépkedtem előre. Néha- néha a hangos köszönéseink verték fel az idősek otthona falait. Megálltunk majd beléptünk a szobába.
Kicsinyke szoba volt. Két oldalt két ágy és az asztalon és falakon hímzett anyagok. Az jobb oldali ágyon egy tömzsi asszonyka feküdt de gyorsan fel is kelt ahogy meglátott minket. A szoba másik végében egy vékony lassan már csontvázzá alakult öregnéni ült. Bemutatott minket a felügyelőnk a tömzsi asszonynak majd a törékeny öreg nénihez fordult:
- Nelly néni. Látogatói jöttek.- mondta mosolyogva a felügyelő- Önkéntesek és jöttek beszélgetni.
- Nem ismerem őket- mondta halk rekedtes hangján és kétségbe esett szemei megrémisztettek.
A felügyelőnk leültetett és otthagyott minket. Nelly néni nem is figyelt. Elfordult és piszmogott valamit közben pedig próbáltam bekapcsolódni a másik beszélgetésbe. Lassan elindult és nem is figyelve ránk kiment a szobából kis 3 lábú botján. Engem mégsem hagyott nyugodni. Vajon mi lehet vele? Gondolkodásomat visszaterelte a másik idős néni aki épp megkínált egy sütivel. Elvettem majd mosolyogva megköszöntem. Nemsokára visszatért Nelly néni. Tett vett majd elővett egy kicsi zacskót és odajött hozzám. Csoki volt benne közben kivett nekem egyet és felém fordult:
- Hogy is hívnak?- kérdezte és szemüvegétől óriásivá nagyobbodott szeme engem fürkészett.
- Blanka.
- Tessék?
- Blankának hívnak. - ismételtem kicsit hangosabban.
- Fehér galamb- mondta halkan mosolyra húzva a száját.
Megérintett ahogy ezt mondta és hirtelen a gondolataim sem álltak össze. Visszament a fiókjához majd leült a kis székébe. Közelebb invitált és megkértem meséljen valamiről őt pedig nem kellett sokáig kérlelni.
Elkezdett mesélni és a síri csendben csak az ő halk, vékony, rekedtes hangja hallatszott. Néha csak csöndben ültünk míg ő elmerengett egy tárgyon a múltról és próbálta előszedni a régi emlékeket. N.M
2011. március 4., péntek
Kapkodva vettem a levegőt, már csak az, hogy hozzám ért teljesen felizgatott. De nem olyan értelemben. Próbáltam túltenni magam ezen a dolgon, de nem volt könnyű, még mindig éreztem kezét a derekamon, félelmetes volt. Megszédített. Az jár a fejembe mennyire egy hülye vagyok, ennek a dolognak ekkora feneket keríteni, hiszen nap mint nap érnek hozzám emberek, és nem érdekelnek különösebben. Szánalmas vagyok. Nem bírom tovább, beszélnem kell Nikével.:
- Niké... láttad?
- Mit? - furcsán néz rám, megijedek.
- Megfogta a derekam, és arrébb tett, láttad? - kicsit dadogok, ez nem jó, észre fogja venni.
- Tetszik neked?
Tűnődök a válaszon pár pillanatig, közben gondosan sétálunk fel az utcán, egészen egy piros kocsiig, ott megszólalok.
- Ne viccelj már... csak ilyen még nem fordult elő velem.
Nem válaszol semmit, gondoltam. De látom a válaszából, hogy látta és meg van a saját véleménye róla. Hirtelen meglátok egy piros kocsit mellettünk leparkolva a füvön. Nagyon tetszik, fura matricák voltak rajta, mintha össze lenne törve, olyanok. Ablaküvege is piros. Szóval egyedi kis autó.
- Huuu, de jó kocsii! - kiált fel unokatestvérem.
- Nekem is tetszik. - jön egy hang hátulról.
Hirtelen hátrafordulok, a szél annyira fúj, hogy szemembe repíti az összes hajamat. De meglátom a fiút, megint mosolyog. Szemébe nézek, hirtelen elkapja a tekintetét és Nikét figyeli, lesi minden mozdulatát. Én meg ott állok, és az jut eszembe, hogy én szerettem volna ezt mondani. Jönnek az újabb gondolatok a fejembe, amik arról szólnak, hogy mit akar ez itt és miért Nikével van, miért nem velem...? Szőrnyű egy nő vagyok, irigy, féltékeny. Hallom beszélik még a kocsit, de csak hangfoszlányokat vagyok képes felfogni. Mi van velem? Megrázom a fejem és jobban megnézem magamnak ezt a különleges pasit aki ilyen nagy benyomást tett rám. Fehér ing van rajta, a tegnapi háromnegyedes nadrággal. Arca mosolyra húzódik, csillog a szeme, ami most fekete. Egy nagy tálat cipel a vállán, csak egy kézzel fogja. Látszik, hogy uborka van benne, megszólalok:
- Uborkás fiú... - elvörösödök.
Elhallgatnak, és egymásra néznek. Halk kuncogást hallok ami egyre nagyon nevetésbe megy át. Elszégyellem magam, lehajtom a fejem. Gyorsabbra veszem lépteimet, sietek előre, valamerre.
- Hová mész? - kérdi a szőke.
Nem felelek rá, átmegyek az útkereszteződésen, gyors léptekkel, a lány gondosan követ. A különös fiú pedig ott marad a sarkon és nézi merre mennyen. Viccesnek találom, észre se veszem de megállok. Gondosan végignézek rajta majd kuncogok. Niké velem kuncog. Továbblépünk megnézni a motoros bemutatót, amit útközben fedeztünk fel, hogy van. De még eközben még mindig azt figyelem merre jár...kel...
P. A. 2010.07.24. délutánja
2011. február 26., szombat
Emlékszem egy átlagos meleg nap volt mégis olyan kellemesen meleg. Az óráimnak vége volt és nehéz táskámat cipeltem ki a pálya mellé ahova a tanárok mindig irányították.
Új iskola, új emberek, új közeg. Bár az egész évet ott töltöttem mégsem ismertem senkit csak látásból.
A pálya szélén mentem végig mivel kézi meccs folyt. A lépteimet figyelve egyensúlyoztam végig a csík szélén majd figyelmes lettem egy lányra.
Kék pólót viselt és világoskék hármonegyedes nadrágot. A hajában volt egy pánt de már nem vagyok benne biztos. Barna hosszú egyenes haja gyönyörűen esett a vállára és kis hörcsög pofiját egyből megjegyeztem. A kezében egy ceruza volt és rajzolt valami absztraktot. Még a rajzra is emlékszem. A vonalakra, a formákra de mégsem tudom leírni.
Egy paddal arrébb ültem. Azon gondolkodtam szólítsam meg miközben ő gondosan húzkodta a vonalakat. Hirtelen felemelte a fejét. Rámnézett. Én pedig rámosolyogtam. Ő csak félve nézett rám majd leeresztette tekintetét a papírlapra amin már egy teljes rajz ékeskedett.
Visszadőltem és úgy döntöttem nem szólítom meg. Megijedtem és megfutamodtam ám a Sors adott később egy második esélyt ... (:
N.M.
- Annie, Annie. - sikoltozik egy hang a telefonba.
- Niké?- kérdezem.
- Ki más? Annie hol vagy? Azt mondtad ki jössz a busz elé...
- Mennyi az idő?
- Jó késő van! 08:12... 12 perce várok... Szerinted?
- Keresztanya?
- Korábbi busszal jött... Na igyekezz! Addig elmegyek mamáék.
- Jól van. - megszakítom a hívást. Magamba elmormolok valamit, majd felülök és kibotorkálok a fürdőszobába.
Egyébként, Niké, az unokatesóm. Tudni kell róla, hogy gyönyörű, buzgó, okos, beszédes személyiség. Együtt nőttünk fel. Már kicsi korunkba téptük egymást, bár mostanában már nem. Jól megvagyunk, csak különbözik a személyiségünk, nagyon is.
Miután megfésülködtem, fogat mostam, és megkerestem a sminkes dobozom, hogy kihúzzam a szemem. Ezek után visszamentem a szobámba keresni valami ruhát, kinyitom a szekrényemet és kiborulnak a ruhák, mire én a földre esek. El is felejtettem, az este válogattam a ruháimat, és már nem volt kedvem összehajtogatni őket, szóval csak visszagyűrtem. Meglátok egy szép kék háromnegyedes farmert és egy világoskék pólót, amin feliratok és egy óceános kép volt. Felvettem, ami most fáradtan fél órát vett igénybe. Egy fűzős topánkát gyorsan felkaptam, magamhoz vettem a telefonom és nyitom az ajtót, hogy rohanjak ki. Mire észreveszem, hogy ömlik az eső.
" Mit csináljak? " kérdezem magamtól. Apa jött ki a konyhába, mikor megpillantottam, egyből eszembe jutott a megoldás.
- Apa, nem mész véletlen az ünnepélyre?
- Elvigyelek? - húzta fel a szemöldökét.
- Megköszönném.
Pár perc múlva ott is voltam. Keresem Nikét a szememmel, de sehol nem találom. Követem apát merre megy. Hirtelen meg pillantom a fiút. Már nem emlékszek a nevére. Rám néz és elmosolyodik, majd pakol tovább. A büfénél ő segített be, kiszolgálta az embereket és segített odahordani az italokat.
Apa köszönt neki, mire ő visszaköszönt. Meglátom Nikét, ott áll a pultnál, közel a fiúhoz, mondott neki valamit, majd odarohant hozzám átölelt és megpuszilt. Mangó illata volt, elmosolyogtam.
- Annie, végre! Miujsááág?
- Elaludtam... - elhúztam a számat.
- Hagyjuk! Jaj képzeld, tudod esett az eső, és egy csomóan elmentek, de most, hogy elállt, kezdenek visszajönni az emberek! Meg látod azt a fiút? Ismered?
Ránézek, majd elgondolkozok a válaszon.
- Látásból.
- Odajött hozzám, és mindenféle furcsa dolgot beszélt, furcsa akcentussal. Idevalósi?
- Igen, most költözött ide, úgy tudom.
Úgy gondoltuk, átmegyünk mamáék, aki a szomszédban lakott, megnézni miújság van. Közben unokatesóm tovább locsogott és fecsegett. Én meg hallgattam, és néha válaszoltam, vagy bólogattam, hiszen sose voltam az a beszédes típus.
Egy pillanatban, mintha áram rázott volna meg, valaki megfogta a derekamat, és arrébb tett. Gyorsabban veszem a levegőt és hátra nézek, de már csak a suhanó alakját látom a fiúnak, aki megint csak rám mosolygott.
P. A. 2010.07.24. első fele
2011. február 11., péntek
Rájöttem, hogy minden probléma megoldja önmagát, és úgyis eljön aminek jönnie kell, ha törekszünk ellene ha éppen rásegítünk is.
Sokat gondolkodtam a napokban, mi lenne a helyes út. Elfelejteni mindent? Vagy tanulni a naivságomból és továbblépni... Ha rágondolok elfog egy érzés, amit nem érthet senki. Úgy érzem... mintha az összekötött lelkünket szét akarná választani valaki, pedig tudom, hogy pont az ő hibája az egész. Nem értem mit is szeretett volna ettől a kapcsoltból. Egyszerre két barátnő? Neki milyen érzései vannak? Igen, érzetem, hogy mikor utoljára átölelt ő tudta, hogy hamarosan eljön az idő, elválunk. De viszont kezdtem magamban kételkedni mikor a szemembe nézett és röhögött. Ironikusan. Láttam a szemében magamat... könnyes szememet, ami most haraggal volt teli. Akkor jöttem rá... ez nem a vége, ez csak a kezdet.
Az én történetem egy nagyon meleg nyári napon kezdődik. Az égen egy felhő se volt és az autónkban 40 fok. Szüleimmel jöttünk haza a szomszédos városból. Beértünk a faluba, mindig is szép látványt nyújtott a zöld környezet, tiszta levegő, és a boldog gyerekek zaja. Egy biciklisre lettem figyelmes az út másik oldalán. Egy 17 év körüli fiút láttam. Laza sötétkék pólóban egy háromnegyedes farmerban, fehér sportcipőben és fülhallgatóval a fülében.Még mindig előttem van mosolya... kreol bőre, és hogy tekerte sportbiciklijét. Apukám intett neki, dudált és leállt az egyik behajtónál. Furcsálltam. Nem értettem mi történik és ki ez. Ő visszafordult, odajött az ablakomhoz és gyengéden elmosolyodott.
- Jó napot Joan bácsi! - köszönt apukámnak. Furcsa kiejtése volt, nem a normális.
Rám emelte tekintetét, végigmért. Megszeppenve húztam össze magam a helyemen. Lehet el is pirultam, már nem emlékszem. Nem tudtam róla leemelni a szemem. Gondosan megjegyeztem arcát. Zöld szeme volt, alatta kicsit karikás. Beesett arc, de karakteres. Szépen ívelt egyenes orr, szép telt ajkak. Sötétbarna haja mindenfele állt, de jól nézett ki. Azt hihetnénk hmm de belezúgtam... de nem, nagyon nem volt az esetem.
Miközben apukámmal beszélgettek, csak hangfoszlányokat hallottam, mint pl.:
'holnap segíteni' vagy 'mihez értesz?'
Aztán elment, és felkeltette érdeklődésemet. Egyből kérdeztem is.:
- Ki volt ez?
- Mitchel, most költözött ide.
- Nem is láttam még...
- Pedig nálunk dolgozik!
- Értem.
Azzal ennyiben is maradt. Nekem lett más dolog ami elterelte a figyelmem, majd eltelt ez a nap is.
Következett a másnap.
P.A. 2010.07.23.
2010. november 21., vasárnap
Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van
- de nem vesszük észre.