I'm BLAH and I'm BLAH years old. I'm a BLAH. I love BLAH-ing.. etc., etc. So on and so on. Blah.. blah.. blah...
2011. július 13., szerda
Mikor a bemutató befejeződött mamámékhoz vettük az irányt. Szép lassan haladtunk, nem siettünk el semmit. Körbenéztem kik vannak a közelben, de egy ismerős arcot se láttam, pedig igen nagy tömeg voltegy kis faluhoz képest. Nagy volt a sürgés forgás, senki se állt szóba velünk, nem azért mert nem akartak hanem mert nem értek rá, sok volt a tennivaló. Hát jó, igazából nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, nincs mit tenni visszamegyünk. A tempót kicsit lassabbra vettem, mert féltem, hogy mitől még magam se tudom. Nem akartam látni még egyszer ezt a fiút, és nem akarok megint gáz helyzetbe kerülni előtte. Hát akármennyire nem akartam csak odaértünk, de nem láttam sehol. Felsóhajtottam, ekkora szerencsém ebbe az évbe még nem volt. Aztán elvakított valami és annyit hallottam, hogy katt. Hát persze, anya megörökítette a pillanatot. Hátam mögött röhögést hallottam, majd egy rekesz sört hallottam hogy megrezzen. Hátrakaptam a fejem, hát még is ott volt. Ránéztem Nikére, igazán meglepődtem, mélyen a szemébe nézett és tekintete megnyugtató volt, mintha szó nélkül is tudtak volna beszélni egymással.Aztán megtört a pillanat és a fiú rágyújtott egy cigire, elfordult.
- Fel kéne hívnom Lorit, nem gondolod? - szemében megbánás tükröződött.
- Miért? - értetlenkedtem. Lori a barátja akivel két egész éve együtt vannak.
- Mert hiányzik...
Kezébe kapta a telefonját és elballagott a főkapu felé, engem otthagyva. Erre egy sóhaj volt a válaszom, továbbálltam. Átbújtam egy vasrúd alatt, így a a büfé részhez érkeztem, amit apa vezetett. Úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom, ha ő sem foglalkozik velem. Talán így lesz a legjobb. De amikor oda akartam menni egyik ismerősömhöz lecövekelt a lábam, mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy elpirultam, elfordítottam a tekintetemet.
- Szia, te Anett vagy igaz? - továbbra se csináltam semmit, éreztem, hogy figyel.
- Igen...
Eközben mellém lépett unokatesóm, érdeklődően végigmért minket.
- Ismeritek egymást igaz?
- Láttam már. - válaszolta, hangja érdes volt - Joan lánya.
- Így van.. - mosolyodtam el.
A nap további része ugyanúgy telt, néztem ahogy beszélgetnek. Közben történt olyan, hogy elcsente a telefonját Niké és átküldött egy képet az enyémre, meg megmutatott trükköket rajta amiket még nem is tudtam. Többek közt számot cseréltek. Annyira egyedül éreztem magam. Mikor már jó sötét volt, olyan 10-11 óra tájt, leültünk egymással szemben szép csendesen szőke barátnőmmel és beszélgetünk.
- Annie, Annie! Látom van valami baj!
- Mindig ilyen vagyok...
- Dehogy vagy te ilyen! Hol az örömtől sugárzó Annie? Legyél önmagad! - szomorúan mosolygott.
- Tudod, csak valahogy nem vagyok társaságember, nem tudok hozzá szólni... Pedig érdekelne mit beszél, mert láttam, hogy elvagytok.
- Túl feszült vagy! Engedd el magad!
Valaki bal oldalról elkezdte Nikét dobálni. Odanézek, hát persze,hogy ő az, ki más is lehetne? Közben dolgozott, ide - oda szaladgált, közbe hozzánk sandított és dobott egy galacsint. Igazából nem foglalkoztunk vele, hallgattuk a koncertet, beszélgettünk, és Niké is elmondta mi bántja a szívét.
- Mit mondtál, hogy is hívják? - kérdeztem
- Mitchel. - bólintottam, majd bementem a a fiú mellé, barátnőm persze elképedve nézett.
P. A. 2010.07.23.